Tárgy/történet 2019

A Paksi Városi Múzeum az Atomenergetikai Múzeummal közösen jegyzi a Paksi Hírnökben évek óta a Tárgy/történet rovatot. Egy-egy lapszámban bemutatásra kerülnek felváltva a két múzeum érdekes tárgyai a kiállításokból esetleg a raktárakból. Az ismeretterjesztő sorozathoz 2020-ban csatlakozott a Paksi Képtár is. Az egyes cikkek szerzői az adott múzeum munkatársai, néprajzkutatók, muzeológusok, történészek, régészek, múzeumpedagógusok. A városi múzeum honlapjára folyamatos bővítéssel felkerülnek archívum formájában az intézmény munkatársai által írt cikkek a Paksi Hírnök hozzájárulásával. A cikkek megjelenési év szerinti csoportosításban érhetők el.


2019-ben megjelent tárgytörténeti cikkek a Paksi Hírnökben a Paksi Városi Múzeum gyűjteményéből

A Schenk katonák – megjelent: Paksi Hírnök, 2019 jan. 25., 13. o., szerző: Simon Béla

Moszin-Nagant, a dióverő – megjelent: Paksi Hírnök, 2020 feb. 22., 13. o., szerző: Szabó Tibor

A Lemezárugyár játékautói – megjelent: Paksi Hírnök, 2019 márc. 22., 14 o., szerző: Várady Péter

Gazdálkodj okosan társasjáték – megjelent: Paksi Hírnök, 2019 április 26., 15. o., szerző: Várady Péter

Római katonai diplomák – megjelent: Paksi Hírnök, 2019 máj. 24., 15. o., szerző: Szabó Antal

A PPS-41 géppisztoly – megjelent: Paksi Hírnök, 2019. jún. 16., 13. o., szerző: Szabó Tibor

Bencze Barnabás hagyaték – megjelent: Paksi Hírnök, 2019. júl. 26., 16. o., szerző: Kövi- Ónodi Gyöngyi

Római bronz edényfül – megjelent: Paksi Hírnök, 2019.aug. 30., 15. o., szerző: Fazekas Ferenc

Anyasági érdemérem – megjelent: Paksi Hírnök, 2019. szept. 27., 20. o., szerző: Szabó Tibor

Ozirisz szobor – megjelent: Paksi Hírnök, 2019 okt. 25., 10. o., szerző: Szabó Antal

TERTA-T 529 MG csöves rádió – megjelent: Paksi Hírnök, 2019. nov. 22., 15 o., szerző: Várady Péter

Jézus szíve szobor – megjelent: Paksi Hírnök, 2019. dec. 20., 15. o., szerző: Kövi- Ónodi Gyöngyi


A Schenk katonák – megjelent: Paksi Hírnök, 2019 jan. 25., 13. o., szerző: Simon Béla

Tavaly év végén nyitották meg a „A játék olyan tevékenység, amelyet nem lehet elég komolyan venni.” című időszaki kiállítást a Paksi Városi Múzeumban. A tárlat rendezői, kivitelezői, Várady Péter és Ring István munkája betekintést enged a 20. század játékaiba. A kiállítás jellegzetes darabja az 1980-as évek egyik slágere, az „öltöztetős katona”.Sok mai felnőtt gyerekkorát idézik vissza ezek a fröccsöntött, színes műanyag játékok, amelyek születése Schenk Károly nevéhez fűződik. Az 1970-es évek végén rokonlátogatóban járt Nyugat-Európában, ahol vásárolt néhány Playmobil figurát, amelyek akkor indultak világhódító útjukra. Hazahoz-a ezeket, és elhatározta, hogy megvalósítja régi álmát: játékgyártással keresi tovább a kenyerét. Mivel szerszámkészítő volt, szét-szedte a figurákat, és öntőmintákat készített, fröccsöntő gépeket vásárolt, és kiváltotta az iparengedélyt játékgyártásra. Az első próbálkozás a lovag és a munkás volt, amely piacra került, de a kereskedők nem fogadták nagy lelkesedéssel, mondván, ez is csak egy újabb műanyag játék. Azonban az érdeklődés olyan nagy lett, hogy hamarosan elárasztották a megrendelések. Igaz, ahogy fogalmazott: „mindenki a katonát akarta, a munkás nem kellett a kutyának sem”. Hamar felfutott a termelés, egyre több alkalmazottat kellett felvennie, és végül a gyártást Tatabányára helyezték át. Itt már többféle gyerekjáték készült, de a legnépszerűbb kétségkívül a hivatalosan „miniemberke” néven forgalomba kerülő játék, amely sokak számára az „öltöztetős katona” vagy „húszforintos katona” néven volt ismert és keresett a trafikok kínálatában, a falusi búcsúk sátras árusainál. Hogy minek volt köszönhető a népszerűsége? Részben az eredeti játék jól eltalált arányai és „játszhatósága” miatt. A körülbelül hét centiméteres figurák lábai párosával derékban hajlottak, a karjaik pedig külön-külön voltak mozgathatók, és különböző kiegészítőket lehetett rájuk adni. Sokszínűségük is azonnal rabul ejtette a gyerekek képzeletét. Schenk Károly átvette ugyan az eredeti játék felépítését és számos kiegészítőt, de amitől az ő játéka mégis eredeti és egyedi lett, azok a témák és felszerelések, amelyek az ő és a munkatársai fantáziáját dicsérték. Szívesen merítettek ihletet a magyar történelemből, a legnépszerűbb figurák Hunyadi Mátyás korát és az 1848-49-es forradalom és szabadságharcot idézték. Talán a legnagyobb példányszámban eladott huszárok jól felismerhetőek voltak színes címeres csákójukról és a zsinóros mentét idéző ruhadarabjukról, valamint tipikus szablyájukról. A gyártás felfutását elősegítette, hogy megjelentek a lovagvár és vendégfogadó építőjátékok, amelyek elemekből összeállítható épületek voltak. Sajnos az 1990-es évek végére a gyártás mind drágább lett, és a külföldi áruk beáramlásával a verseny nagyobb, így abbamaradt a termelés.


Moszin-Nagant, a dióverő – megjelent: Paksi Hírnök, 2020 feb. 22., 13. o., szerző: Szabó Tibor

A városi múzeum gyűjteményében T.T.2000.01.01. leltári számmal szerepel egy ismétlőpuska, mely még a múzeum 1994-es megalakulása előtt került a Helytörténeti Bizottság gyűjtésébe. A fegyver nem más, mint a híres-hírhedt „dióverő”, mellyel magyar férfiak nemzedékei találkoztak először, mint az ellenség reguláris lőfegyverével, majd a második világháború után, mint a Magyar Néphadseregben rendszeresített ismétlőpuskával. A Moszin-Nagant története a cári Oroszországig nyúlik vissza. Az orosz vezérkar – akárcsak a többi nagyhatalom – a technikai fejlődés miatt változtatásra kényszerült, és pályázatot írt ki 1889-ben az egylövetű, hátultöltős Berdan-féle puska leváltására. A bizottság végül az orosz Szergej Ivanovics Moszin kapitány fegyverét fogadta el azzal a kikötéssel, hogy a tervező átalakítja, a változtatások az új fegyver könnyebb szétszerelhetőségét és a lőszeradagolás javítását szolgálták. A pályázaton végül vesztes belga fegyvertervező, Leon Nagant jogi úton megtámadta az eredményt, azt állította, hogy a győztes ismétlőpuska elemeit az ő fegyveréről vették át. A nemzetközi botrány és a további jogi viták elkerülése érdekében a cári hadsereg bizottsága végül mind a két pályázónak egyforma összeget, 200-200 ezer rubelt fizetett ki. Technikailag a fegyver döntően Moszin tervein alapult, egy-két részletet átvéve Naganttól. Oroszországban nem nevezték a fegyvert Moszin-Nagant-nak, a nyugati szakirodalomban azonban így terjedt el. Hivatalos neve a cári hadseregben 1891 M háromvonásos puska volt. Az eredeti fegyver 130,8 centiméter hosszú, a cső 80 centiméter. A Moszin-Nagant eredeti tömege 4,3 kilogramm, lőszerkapacitása öt 7,62×54 milliméteres puskatöltény. Hatásos lőtávolsága 400 méter, távcsővel 800 méter. Az így kialakított fegyvert több orosz üzemben kezdték gyártani, de elégtelen kapacitás miatt külföldi (francia és amerikai) megrendelésekre is sor került. A Moszin-Nagant volt a cári hadsereg általános gyalogsági puskája az első világháborúban is, így az osztrák-magyar hadsereg katonáinak százezrei találkoztak vele a keleti fronton. 1930-ban a fegyvert korszerűsítették, tömegét és a cső hosszát csökkentették. Új nézőkét és célgömböt terveztek hozzá. Az új változat 1891/30 M (röviden M 91/30) néven a Vörös Hadsereg általános tűzfegyvere volt a második világháborúban. A szovjet győzelem és megszállás után az M 91/30 és változatai lettek az új szovjet mintájú hadseregek általános gyalogsági fegyveri Kelet-Európa kommunista államaiban. A Magyar Néphadsereg 1948-ban rendszeresítette 48 M. puska néven. A Honvédelmi Minisztérium által 1949-ben kiadott kezelési útmutatója szerint: „A 48 M. puska forgódugattyús, középágytáras ismétlő rendszerű reteszelt lőfegyver. Szerkezete és kezelése egyszerű, tartósan és fennakadás nélkül működik.” A fegyver feltűzött szuronnyal 166 centiméter hosszú és 4,5 kilogramm tömegű (lőszer nélkül) volt. Különböző változataiból itthon 1948 és 1955 között Budapesten a Lámpagyárban (FÉG) és a Danuvia Gépgyárban közel 217 ezer készült. A paksi múzeum gyűjteményében található darab gyári jelzése 02 1953 BC 5505. A 02 a magyarországi gyártást jelzi, 1953 a gyártási év, a BC 5505 a gyártási kód és sorszám. A BC kód a 48 M. puska mesterlövész változatát jelöli, melyből csak kb. hatezer készült. Tekintélyes hossza miatt a fegyver a „dióverő” nevet kapta a magyar katonáktól. Az 1956-os forradalom idején a felkelők nagy számban zsákmányoltak ilyen fegyvert a katonai, belügyi és gyárőrségi raktárakból, az ikonikus korabeli fényképeken gyakran feltűnik. (A szovjet hadsereg ekkor már nem alkalmazta általános gyalogsági lőfegyverként.) A Magyar Néphadseregben a modernizálás során az AK-55 gépkarabély váltotta fel 1961-től, mesterlövész változata az 1970-es évek elejéig maradt rendszerben. A Moszin-Nagant puska különböző változatait több mint hetvenöt éven keresztül gyártották, több mint hatvan országban volt hosszabb-rövidebb ideig rendszerben, becslések szerint több mint harminchét millió példányban készült. Még ma is fel-felbukkan a világon fegyveres konfliktusokban, például a szíriai és ukrajnai polgárháborúkban.


Lemezárugyár játékautói – megjelent: Paksi Hírnök, 2019 márc. 22., 14 o., szerző: Várady Péter

A Paksi Városi Múzeum tavaly november végén megnyitott, 20. századi játékokat felvonultató időszaki kiállításának anyaga lemezjátékokat is tartalmaz. A Lemezárugyár kínálatában – a rengeteg csoda mellett – megtalálhatóak voltak a lendkerekes, más néven lendületautók, amelyekből néhány ismertebb példány látható az időszaki tárlatban. A Lemezárugyár Győrben és Budapesten is működött. A fővárosban a játékgyártás 1953-ban indult be, amikor a Kohó- és Gép-ipari Minisztérium döntése alapján a Le-mezárugyár lett a játékgyártás központja. Győrben a Vesuvius Rt. (Gyufagyár) helyén jött létre, és 1924. december 30-tól a Magyar Fémdobozművek gyáraként üzemelt. Az 1948-as államosítások után Győri Fémdoboz és Tubusművek, majd Elzett gyáregységként, később Lemezárugyár néven működött a játékgyártóbázis. A gyár egykori tulajdonosa László Zoltán volt. A termékek az ő monogramját viselték, melynek német kiejtése nyomán Elzett néven működött az üzem. Az Elzett cég amúgy híres volt zárak, kilincsek és lakatok gyártásáról, a volt Szovjetunió is rendelt tőlük, így például a Zsiguli gépkocsik egyes alkatrészei és zárai is innen származtak. Az egyik lakatosmester ötlete alapján 1947-ben kezdtek el játékautókat gyártani. A bádogtermékek iránti csökkenő kereslet miatt tértek át az akkoriban piacképesebb lemezjátékok előállítására. Pompás lendületautókat raktak össze, köztük a képen látható legismertebb példányokat is. A bádog, lemez és fröccsöntött műanyag ötvözeteiből nyugati járműveket is készítettek a KGST típusok mellett. A lendület Moszkvicsok igen jellegzetes darabok, ám nevükkel ellentétben ezek a játékautók valójában az 1954-es angol gyártmányú Standard Vanguard kocsikat mintázták, melyek elvétve közlekedtek akkoriban a magyar utakon is, például Tabányi Mihály, a híres dzsesszzenész és harmonikaművész is vásárolhatott egy 1950-es Vanguardot az angol követségtől. Nálunk ugyan a rendőrség és a taxivállalatok nem ezt a típust használták, hanem a Moszkvics 407-est. A játék lendületautócskák azonban különféle kék árnyalatú rendőrjárműveket is mintáztak, így akár tarthatnánk őket Moszkvics Vanguard keverékeknek is. A Police (rendőrségi) kocsik többféle festett és ragasztott matricával, de előfordult, hogy kis antennával és kék villogóval is piacra kerültek. Az alvázuk és maga a lendkerék teljes egészében fémből készült, így elég masszívra sikerültek. A kék színű autók mellett gyártottak fehér mentőautót, illetve sárga színű kiskocsit műanyagból és fémből egyaránt. Kétféle dobozban árusították a jellegzetes hangú lendületautókat, rajtuk a céglogókkal, úgymint ELZETT művek, Lemezárugyár, FOREIGN. Az Elzett Lemezárugyár termékei között az amerikai Packard Patrician is megtalálható volt. A Packard autók a hazai utakon is előfordultak. Talán ez adhatta az ihletet, hogy a Lemezárugyár elkészítse kicsinyített másukat. A korai, kidolgozottabb példányok után következett az 1980-1981-től gyártott sorozat, kicsit egyszerűbb lemezjáték kivitelben, de többféle festéssel, valamint versenyautó formában is. Mind a lendület Vanguard, mind a lendület verseny Packard látható a kiállításban.


Gazdálkodj okosan társasjáték – megjelent: Paksi Hírnök, 2019 április 26., 15. o., szerző: Várady Péter

A játék olyan tevékenység, amelyet nem lehet elég komolyan venni. Így szól a Paksi Városi Múzeum időszaki játékkiállításának szlogenje. A játékot valóban komolyan kell venni, különösen igaz ez a különféle társasjátékokra, táblás játékokra vagy játékkártyákra. De élvezni is kell, hiszen a játék felvidít, szórakoztat, gondolkodtat, és közben kikapcsolja az embert. S persze sokszor az ügyességünket is fejleszti. A kiállítások sokféle táblás társasjáték megjelenik: Malom, Halma, Dáma, Sakk, Ne nevess korán! vagy Ki nevet a végén?, Nyugi-Nyugi, Liba játék, Aranyhalacska, Postás társasjáték vagy Grand Prix autóverseny. A táblás társasjátékoknál többnyire egy fából, papírból, műanyagból vagy kartonból készült táblán folyik a játszma. A játékhoz általában tartoznak dobókockák, kártyák, papírból készült tartozékok, valamint színes vagy egyszínű játékbábok és korongok, amelyek korábban fából, később műanyagból készültek. A modern táblás társasjátékok az 1930-as, 1940-es években kezdtek igazán elterjedni, majd ezek újabb és újabb változatai jelentek meg. A múzeum kiállításában is megtalálható a szocialista rendszer két legjellemzőbb táblás társasjátéka a Gazdálkodj okosan! és a Takarékoskodj! elnevezésűek. Történetük az 1930-as években kezdődött. Az amerikai eredetű Capitaly és a Hasbro cég által 1934-től forgalmazott Monopoly társasjátékok mintájára készült el a tulajdonképpen a kezdeti kapitalizmust modellező Gazdálkodj okosan! táblásjáték. Ki hitte volna? Az akkori rendszer be is tiltotta az imperialista szemléletű játékot 1952-ben, helyette átmenetileg másféle koncepciójú társasjátékot lehetett forgalmazni. Teljesítsd a tervet! volt a boltokba kerülő játék neve. Ez a változat ideológiailag jobban megfelelt az elvárásoknak, tulajdonképpen egy, az 1950-es éveket jellemző táblás osztályharcos, történelmi társasjáték volt. A számunkra is ismert és nagyon kedvelt klasszikus táblás játék, a Gazdálkodj okosan! később, 1966-ban jelenhetett csak meg, a Takarékoskodj! pedig 1969-ben. Utóbbi igazából egy családközpontú életmintákat közvetítő kiadás, de játékszabálya hasonló az előbbihez. Azonban mindkettő a valamikori Capitaly, illetve Monopoly mintáját követte, csak ezek az emblematikussá váló társasjátékok teljes mértékben az 1960-as, 1970-es évek szocialista gazdaságát voltak hivatottak bemutatni. Mi más lett volna a céljuk, mint az életszínvonal növelése egy valódi szocialista gazdaságban. A helyes gazdálkodást és takarékoskodást természetesen nem lehetett teljes mértékben elsajátítani a játékokkal, de hiteles képet adtak az akkori központi rendszer működéséről. A játékokban kevesebb szerepet kap a stratégia, sokkal inkább a szerencsén múlik minden. A szórakoztatás mellett nevelő funkciója is van a Gazdálkodj okosan! társasjátékoknak. Például: Ne szemetelj! Ne pazarolj! Ne dohányozz! Mozogj sokat, sportolj, olvass, vagy járj könyvtárba, művelődj, járj moziba, színházba – szóltak a játékutasítások. A győzelem feltétele természetesen a lakás megvásárlása, a teljes berendezéssel együtt. Emellett pedig ha az adósságokat is sikerült kifizetni, és a megadott összegű takarékbetétet is sikerült összegyűjteni, akkor még fényesebb lett a győzelem. A társasjátékok kivitelezői és forgalmazói 1948 után már könnyebben azonosíthatóak a dobozaik feliratának segítségével: az 1950-es, 1960-as években a Terv, az Oset, a Kossuth nyomda, a Képzőművészeti Alap és a Bács-Kiskun Megyei Nyomdaipari Vállalat, az 1970-es, 1980-as években pedig a Plastolus és a Műtex. További forgalmazók a Közgazdasági és Jogi Kiadó volt Minerva néven, emellett a Triál, az Interpress, az Ezermester és az Úttörőbolt Vállalat. A Gazdálkodj okosan! társasjátékok feltámasztott változata ma is igen népszerű, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint hogy manapság is gyorsan fogy a boltokban.



Római katonai diplomák – megjelent: Paksi Hírnök, 2019 máj. 24., 15. o., szerző: Szabó Antal

Mi az a katonai diploma? Nevével ellentétben nem egy katonatiszt felsőfokú végzettségét igazoló okirat, de még csak nem is irat a szó szoros értelmében (már amennyiben az irat alatt papírra írt szöveget értünk). Két összefűzött bronzlemezből állt, és a Római Birodalom hadseregének katonái kapták, miután letelt a szolgálati idejük. Roppant nagy értéket képviselt. Egy bennszülött férfi huszonöt esztendeig is képes volt vállalni érte a megterhelő és kiemelten veszélyes katonai szolgálatot valamelyik segédcsapatban. Amikor pedig „letelt az esztendő”, hosszú szolgálatáért nem pénzt kapott, nem földet, hanem ez a lemez volt az egyetlen jutalma. De miért ért ez ennyit? Aranyból volt talán? Sok pénzt ért? Egyik sem. Egy dolgot jelentett: a leszerelt katona saját maga és leszármazottai számára ezáltal megkapta az ókor legértékesebb dolgát, a római polgárjogot. Aki rendelkezett ilyennel, az bebocsátást nyerhetett az „ígéret földjére”, ahol munkát vállalhatott, vezető beosztásba emelkedhetett, vagyona lehetett, és ami talán a legfontosabb, szavazhatott. Ennek következtében muszáj volt a kedvében járni, ergo ez az ember ért valamit. A birodalomban ugyanis nem csupán egyfajta jogállása lehetett az embereknek, de aki a legalsó kasztba tartozott, mint a bennszülöttek többsége (peregrinus jogállás), annak csupán egyetlen dologhoz volt joga, adót fizetni. Mindezek ismeretében érthető, miért volt vonzó életpályamodell akkoriban a katonaság. Miért kellett összefűzni ezt az okmányt? Mivel ilyen értékes volt, sokan próbálták hamisítani. Már maguk a bronzlemezek is másolatok voltak csupán, az eredeti császári rendeletet (melyben a polgárjogot adományozták) ugyanis Rómában függesztették ki egy érctáblán. A leszerelt katona nyilván nem az eredeti érctáblát, hanem egy másolatot kapott, melynek szövegét két bronzlemezre vésték fel. Mindkét tábla belső és külső oldalán ugyanaz a szöveg volt, és amikor összeillesztették ezeket, a lefűzött részt lepecsételték. Ennek a pecsétnek a sértetlensége kulcskérdés volt, hiszen ha megsérült, akkor csak drága pénzért lehetett újabb másolatot csináltatni az eredeti római példányról. De mi történt, ha kétség merült fel a diploma eredetiségét vagy tulajdonosának jogállását illetően? Hivatalos helyen feltörték a pecsétet, és megnézték, hogy vajon a lepecsételt belső oldalakon is ugyanaz a szöveg (és főleg ugyanaz a név) szerepele, mint a külső oldalon. Jaj volt annak a gaznak, aki egy ilyen okmány hamisításával akart polgárjogot szerezni magának. A Paksi Városi Múzeum állandó régészeti kiállításában teljes épségben is látható (és olvasható) ilyen diploma, melyet egy Kr. után 2. században használt ház romjai alatt találtak. Története a következő: két kelta származású férfi, Monnus és Culsus a közeli Annamatia (ma: Baracs) erődjében teljesítették a huszonöt éves katonai szolgálatot, Kr. után 132-től. Miután 157-ben leszereltek, és a római polgárjoggal együtt megkapták a házasodás jogát is, Culsus elvette régi szerelmét, Monnus nővérét, és együtt telepedtek le feleségének és barátjának apjánál, Tessimarusnál, Lussoniumban. A gazdag Tessimarus család háza egyébként az erőd előterében állt, és a nagy Markomann háborúk alatt pusztult el, valamikor 167 és 180 között. Nagy valószínűséggel a barátokat is ekkor érhette a vég, hiszen máskülönben nem hagyták volna a romok között a mindennél értékesebb polgárjogot tanúsító igazolást.



A PPS-41 géppisztoly – megjelent: Paksi Hírnök, 2019. jún. 16., 13. o., szerző: Szabó Tibor

A PPS-41 géppisztoly valószínűleg a tíz legjobban ismert kézifegyver egyike a világon. Gyakorlatilag minden a keleti fronton játszódó második világháborús filmben vagy videójátékban látható, jellegzetes alakjával könnyen felismerhető. Magyarországon egyszerre vált a terror és a szabadság jelképévé a háború utáni szovjet megszállás és 1956 eseményei során. Története 1940-re nyúlik vissza, a Vörös Hadsereg ekkor határozta el a nem túl sikeres Vaszilij A. Gyegtyarjov által tervezett PPD-40-es géppisztoly leváltását. A PPS-41 vezető fegyvermérnöke Georgij Szemjonovics Spagin (1897-1953) katonaként részt vett az első világháborúban, majd a vörösök oldalán a polgárháborúban is. 1920-tól esztergályosként dolgozott a kovrovi fegyvergyár tervezőirodájában. Szorgalma és tehetsége a fegyvertervezésben felkeltette Gyegtyarjov érdeklődését, aki felkérte asszisztensének. Később már egyedül is dolgozott, első jelentős önálló munkája egy harckocsira is szerelhető 7,62 mm-es golyószóró volt. 1940-ben kezdett el dolgozni a PPS-41 tervein, mely később a háború egyik legnagyobb darabszámban gyártott kézifegyverévé vált. A háború alatt még több fegyvert tervezett a szovjet haderőnek. A győzelem után egészsége megromlott, a munkától visszavonult. 1953-ban gyomorrákban hunyt el, hazájának tett szolgálataiért háromszor tüntették ki Lenin-renddel. A PPS-41 géppisztoly (Spagin-géppisztoly, az orosz közkatonák gyakran csak „papasa” néven emlegették) hossza 84,3 cm, súlya tár nélkül 3,63 kg, dobtárral 5,4 kg. A fegyver mind ív- mind dobtár befogadására alkalmas volt. Az ívtár kapacitása 35, a dobtáré 71 lőszer. A harcokban a  kétszeres lőszermennyiség miatt a katonák előszeretettel dobtárral használták, ez a formája terjed is el inkább a köztudatban. Elméleti tűzgyorsasága 700-900, a gyakorlati 100 lőszer/perc, lőszere a 7,62×25 mm Tokarev palacknyakú pisztolylőszer. Kezdetben Zagorszkban gyártották, a gyárat a német fenyegetésre keletre kellett telepíteni 1941 júniusában.  A háború végéig több mint 5,5 millió darab készült belőle. A szovjet győzelem után a kommunista csatlósállamok fegyveres és karhatalmi erőit fegyverezték fel vele, közel harminc államban használták hosszabb-rövidebb ideig. A szovjet hadseregnél 1947-ben az AK-47-es váltotta, mint általános gyalogsági tűzfegyver. Az angolszász csapatok nagy számban találkoztak vele a koreai és vietnámi háborúkban is, helyi fegyveres konfliktusokban ma is nagy ritkán előfordul a Föld fejletlenebb régióiban.
A kommunista éra magyar hadseregéhez egy 9 millió dolláros államközi szerződés keretében került, hivatalos megjelölése M48 (1948-as mintájú) géppisztoly volt. Később a Danuvia Gépgyár gyártotta 1948-1955 között, de kisebb számban a Lámpagyár (FÉG) is készítette. A hadseregben 1964-ig használták, azonban a határőrségnél és a belügyi alakulatoknál tovább maradt rendszerben. A magyar katonák a második világháborúban nagy számban találkoztak vele, és az orosz „Davaj, davaj!” (kb. „Gyerünk, gyerünk!”) felszólítás kapcsán a „davaj gitár” gúnynevet akasztották rá. A géppisztoly különleges szerephez jutott 1956-ban, a felkelők egyik leggyakoribb fegyvereként. (Az 50-es évek közepére több mint 150 ezer darab volt belőle rendszerben Magyarországon.) A forradalom több ikonikus képén is szerepel, például Szeles Erika Kornélia híres fotóján a kezében egy PPS-41 látható. A fiatal szakácstanuló lány 1956 november 7-én halt mártírhalált 15 évesen. Fényképe a nyugati sajtóban az 1956-os forradalom jelképe lett. A városi múzeum PPS-41 példányának fegyversorszáma 9931, leltári száma 2000.5.1.2, a Helytörténeti Bizottság gyűjtéséből került hozzánk. A fegyver érdekessége, hogy szemléltetésre használhatták, egyik oldalán a fa borítást egy szakaszon eltávolították, így látható az elsütő mechanizmus szerkezete és működése.



Bencze Barnabás hagyaték – megjelent: Paksi Hírnök, 2019. júl. 26., 16. o., szerző: Kövi- Ónodi Gyöngyi

Bencze Barnabás (Kunszentmiklós, 1941. – Paks, 2015.) tanár, képzőművész, helytörténész sokak által ismert, szeretett és tisztelt alakja volt Paksnak. Hagyatékából örökösei számos fotót, negatívot és jegyzetet ajándékoztak a Paksi Városi Múzeum gyűjteményébe. Nehéz lenne közülük kiemelni egyet-egyet, hogy részletesebben bemutassam, így most néhány jellemző fényképet válogattam össze.Bencze Barnabás neve sokakban idéz kellemes emlékeket. Azt hiszem, nem csak az én gondolataimban jelenik meg „Barna tanár úr” csendes, szerény emberként, akit nyugodt derű vett körül. Érdeklődése sokrétű volt, szerteágazó tudással rendelkezett, amit szívesen megosztott másokkal. Bármikor fordulhattam hozzá kérdéseimmel a város történetével kapcsolatban, vagy egy-egy kiállításhoz szükséges tárgy, hiányzó részlet kapcsán.B. Vágó Eszter, a dunaújvárosi múzeum régésze már egy 1960-as évekbeli régészeti terepbejárás feljegyzésében említi őt (a szöveget betűhíven idézem, az írógép billentyűzetéből adódó hibákkal együtt): „A kiállításon szerepel egy olyan kis bronz amelyiket Bence Barnabás tanár hozott magával – egy teljesen ép Genius szobor, amelyik a talapazatán áll, szántásnál került elő Cseresznyés-pusztán. Magassága 15,5 cm. Bence Barnabás fiatal és roppant lelkes. 2 évvel ezelőtt még Cseresznyés-pusztán tanított, most már Pakson az I. számú iskola tanára. Bevallom őszintén, hogy én lelkesítettem fel, hogy szervezzen honismereti szakkört, s gyüjtsék be a határból és környékéről a különböző leleteket. Ő maga Pakson a Hunyadi és a Völgy utca közötti pince soron talált egy Caracalla dénárt – s később már a szakkörrel – illetve a gyerekekkel újabb terepbejárást végzett a Sáncdombon szép eredménnyel.”A gyűjtőmunkát és a gyerekekkel való közös munkát örömmel végezte, célja a közös tudás gyarapítása volt. A múzeum gyűjteményének leltározása, kezelése közben rendszeresen szerepel a neve az ajándékozó vagy a gyűjtő rubrikájában. Szenvedélyes fotósként mindent dokumentált, a hagyatékban található képek legnagyobb része az iskolai élet különböző területeit mutatja be: ünnepségeket, papírgyűjtést, kirándulásokat, versenyeket. A Paksi Városi Múzeummal való, az alapítástól kezdve folyamatos és rendszeres kapcsolatát mutatja, hogy a Tiszteletbeli muzeológus cím megalapításakor ő volt az egyik, aki a címet elsőként megkapta. Lelkesedése töretlen maradt idősebb korára is, amikor megismerkedtem vele. Bár számos helytörténeti kiadvány szerzője, társszerzője, lektora, de ismereteinek öszszefoglalására, rendszerezett formába szedésére, könyvben való kiadására eddig nem került sor.


Római bronz edényfül – megjelent: Paksi Hírnök, 2019.aug. 30., 15. o., szerző: Fazekas Ferenc

A mai Paks-Dunakömlőd mellett elterülő Bottyánsánc (más néven Sánchegy) korán ismertté vált régészeti emlékeiről. A XIX. század elején előkerült kultusztárgy – a szíriai Iuppiter Dolichenus istenségnek szentelt körmeneti jelvény – mellett számtalan római kori tárgyi lelet került napvilágra, amelyek a vármegye történelem iránt érdeklődő személyiségeinek figyelmét is felkeltették. Tolna vármegye jeles kutatója, Wosinsky Mór (1854–1907) nemcsak az antik forrásokból ismert Lussoniummal azonosította a Sánc-hegyet, hanem a megye korai történetét összefoglaló kétkötetes monográfiájában (Tolna vármegye története, I-II. Budapest 1896.) több Dunakömlődről származó „római tárgyat” is bemutatott. Ezek közül kiemelendő egy „bronzból öntött edényfül”, amely később a szekszárdi Tolnavármegyei Múzeumba (ma Wosinsky Mór Megyei Múzeum) került, jelenleg pedig a Paksi Városi Múzeum új állandó kiállításában, a Paksi Metszet Régiségtárában látható. A rendkívül masszív kidolgozású, öntöttbronzveret pajzs formájú, felső pereméhez egy vaskos, ívelt gyűrűs, ferde vonalakkal és pontsorokkal díszített függesztőkarika csatlakozik. A veret közepén egy sematikusan ábrázolt, mezítelen, táncoló fiatal alak látható, amely jobb kezével bal lábát érinti, felemelt bal kezével egy hangszert, valószínűleg csörgődobot tart. A figurális képmezőt egy ferde vonalakból álló vékony keret kíséri, a tárgy külső peremén szőlőinda koszorút imitáló motívum fut végéig. A kömlődi veretet viszonylag jelentős mérete (7,6 x 4,9 cm) és erőteljes kiképzése miatt egy bronzedény részeként, egy római bronzvödör tartótagjaként vagy edényfogójaként (a francia nyelvből kölcsönzött szakkifejezéssel: attache) határozhatjuk meg. A gyűrűs tartótagokat általában párosan, a vödörtest felső részéhez, illetve pereméhez illesztették, a vödörfülkarikán való átvezetésük révén az edény függesztőelemeként / tartótagjaként szolgáltak. A tartótagok alsó, nagyobb kiterjedésű részét változatosan, ember- vagy állatfejekkel, emberi alakokkal díszíthették. Az emberi ábrázolások között az ókori mitológiából ismert istenségek, Bacchus (táncoló emberi alak, kezében szőlőfürttel vagy faragott bottal) vagy Amorett (szárnyas táncoló gyermekalak) tűnik fel leggyakrabban. A kömlődi darabon feltűnő alak – elnagyolt kidolgozása ellenére – feltehetőleg egy Amorett. A pajzs formájú tartótaggal ellátott vödrök (latinul: situlae) a római vödrök egy speciális típusát képviselik – a hagyományos kónikus vagy félhengeres testű alapformával szemben –, ezek általában kisebb méretűek, (fordított) harang formájú, mély edényekként írhatók le. E vödörtípust Pannoniától messze, észak-itáliai műhelyekben készítették a Kr. u. II–III. század fordulójától, a forma mintegy fél évszázadon keresztül volt használatban. Az edények asztali ivókészlethez tartoztak, a legvalószínűbb, hogy vegyítőedényként funkcionáltak. Az Itáliában készült minőségi bronzvödör egykor kereskedők közvetítése révén érkezett térségünkbe, az edényt feltehetőleg egy római katona vagy módosabb személy vásárolhatta meg, és bizonyosnak tekinthető, hogy a míves tartótagokkal díszített bronzvödör egykori tulajdonosának legértékesebb ivóedényei közé tartozott.



Anyasági érdemérem – megjelent: Paksi Hírnök, 2019. szept. 27., 20. o., szerző: Szabó Tibor

Anyasági Érdemérem A második világháborúban Magyarország szenvedte el Lengyelország, a Szovjetunió és Németország után a legnagyobb emberveszteséget, az ország lakosságához viszonyítva. Ez az 1941-1945 közti országterületen a 14,5 milliós népességből 6,2 %-ot jelentett, körülbelül 900 000 főt. A háborút követően létrejött kommunista diktatúra egyik fontosa törekvése a lakosságszám növelése és a termékenységi mutató javítása volt, minden áron törekedtek a háborús veszteségek pótlására. A köznyelvben Ratkó-korszaknak nevezett időszak és intézkedés sorozat Ratkó Annáról kapta a nevét. Ratkó (1903-1981) meggyőződéses kommunistaként és hű káderként 1948-1953 közt népjóléti majd egészségügyi miniszter volt. A korra jellemzően szövőnőként lett az ország első női minisztere, akinek legmagasabb iskolai végzettsége egy hat hónapos pártiskola elvégzése volt. Bár a köztudatban hozzá kötődnek a kor népesedési intézkedései, valójában a Magyar Dolgozók Pártjának vezetőinek az akaratát hajtotta végre. A közhiedelemmel szemben a „Ratkó-törvények” nem jelentettek teljes abortusztilalmat, elméletben még enyhítették is az 1878 óta életben lévő törvényt. A valóságban a törvény végrehajtása volt olyan szigorú (például kötelező terhességi bejelentés, abortusznapló) szemben a korábbi időszakkal, hogy a közemlékezetben a mesterséges terhességmegszakítás teljes tilalmaként maradt meg. Másik fontos rendelet volt a gyermektelenségi adó bevezetése. Ezt azokra a 20 és 50 év közötti férfiakra, illetve 20 és 45 év közötti nőkre rótták ki, akik már rendelkeztek keresettel, de gyermekük még nem volt. Az adó igen magas volt, a korban a személyi jövedelemadó 1%-os mértékét a törvény hatálya alá esők esetében 5%-ra emelte. A szigorítások és megszorítások mellett ösztönző intézkedésekre is sor került. A szülés előtt 12 hét fizetett szabadságot biztosítottak a várandós anyáknak, míg a szülés után kilenc hónap szoptatási időt. Igyekeztek emelni az óvodai és bölcsődei férőhelyek számát. Az intézkedések részben sikeresek voltak, valóban nőtt a természetes szaporulat. Ugyanakkor az elégtelen intézményi és gazdasági háttér (hadikommunizmus), a törvényes abortuszok gyakorlati ellehetetlenítése rengeteg tragédiához és „házi” terhességmegszakításhoz vezetett melyek sokszor a nem kívánt terhes nők életét is veszélyeztették. Megemelkedett a csecsemőgyilkosságok száma és a gyermekek állami gondozásába adásának aránya is. Az intézkedések fontos része volt a pártállami propaganda az „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség!„ mottó jegyében. Plakátokon, újságokban, rádióban buzdították a nőket a szülésre, hallgatólagosan házasságon kívül is, sokszor elhallgatva a felelős gyermekvállalás állami feltételeinek hiányait is. Ennek a propaganda hadjáratnak a részeként hozták létre az Anyasági Érdemrendet és Érdemérmet 1951-ben „azoknak az anyáknak a kitüntetésére, akik hat vagy ennél több gyermeket hoztak a világra, és neveltek fel, s ezzel hozzájárultak népességünk gyarapodásához és államunk megerősítéséhez”. Az érdemrend volt a magasabb szintű megbecsülés, az az édesanya kaphatta meg aki legkevesebb tíz élő gyermeket hozott világra, és a legkisebb már elmúlt egy éves. A érdemérmet négy fokozatban a hat-kilenc gyermekes anyák kaphatták meg. A kitüntetéssel jelentős pénzjutalom is járt. A hétgyermekes anyák 1000, míg a tizenegy vagy többgyermekes anyák 2000 forint jutalmat kaptak. (A havi átlagbér 729 forint volt 1951-ben.) A érmek átadására március 8-át, a nemzetközi nőnapot jelölte ki a Népköztársaság Elnöki Tanácsa. A kitüntetés ebben a formában 1957-ig létezett, körülbelül 35 ezer Anyasági Érdemrendet és Érdemérmet osztottak ki. Az érem mellé egy kis emléklap járt, mely a díszdoboz fedelében volt. Ezen feltüntették a kitüntetés nevét és fokozatát, sorszámát, a kitüntetett nő nevét, az átadó szerv (települési tanács) helyét és a dátumot. A képen látható Anyasági Érdemérmet Pakson adták át 1951-ben, 2018-ban ajándékként került a városi múzeum gyűjteményébe.



Ozirisz szobor – megjelent: Paksi Hírnök, 2019 okt. 25., 10. o., szerző: Szabó Antal

Valahogy mindig is így képzeltem el az Interpretatio Romana-t: Ül az asztal mellett egy harsány római tábornok, vele szemben egy bús kedvű pasas. Harsány nevetéssel megszólal a római:– Na, drága barátom, hát ne búslakodj, lásd, én csak azért foglaltam el városod, hogy ki-menthessem néped a barbárság és terrorizmus fekélyéből. Kultúrát hozunk Neked! Eddig harcoltunk egymással, de ím, hogy legyőz-telek, mi értelme haragudnunk egymásra? Ürítsünk együtt egy kupa bort az Istenekre!– Hmm, ha már iszunk az istenekre, áruld el nekem: hogy hívják a városod főistenét? Micsoda? Mit mondasz? Aprazixnavilux? Hát ezt ki se lehet mondani tisztességesen… igyunk erre is egy kupa bort!– Na most már áruld el nekem, mit csinál a Te istened? Hogy mi? Mennydörög haragjában? Az egész mindenség felett uralkodik? Ne viccelj velem, hát akkor pont olyan, mint a miénk: Jupiter. Tudod, a villámokat dobáló… Te figyelj, nem lehet az, hogy mi ugyan-azt az istent imádjuk? Ugye, hogy valószínű? De hiszen akkor mi testvérek vagyunk! Mondd csak még egyszer, hogy hívják? Ehh, ezt én nem tudom kimondani. Nevezzük inkább csak Jupiternek. De várj, Jupiter Rómában székel… hogy is hívják ezt a porfészket? Doliche? Hát legyen akkor az istened neve Jupiter Dolichenus! A fenti beszélgetés a képzelet szüleménye, de az biztos, hogy Róma egy-egy ellenséges terület elfoglalása után az első tennivalói közé sorolta azt, hogy a terület isteneit beolvassza a római istenvilágba. Az ókori történetíró, Tacitus szavával élve, ez volt az Interpretatio Romana. Ennek köszönhetően rengeteg idegen eredetű isten tisztelete honosodott meg a római tartományokban, így Pannoniában is. Ezek közé sorolható a képen látható, Ozirisz szobrocska is. Ozirisz egyiptomi eredetű, az ottani hagyományok szerint a túlvilág istene. Hogy került akkor ilyen messzire? A kultuszt valószínűleg a szíriai háborúkban részt vevő és onnan hazatérő katonák honosították meg nálunk, majd tovább ápolták az egyiptomi, szíriai és egyéb kereskedők, kézművesek, bevándorlók. Az egyiptomi eredetű kultuszoknak később olyan sok követője akadt, hogy Ozirisz feleségének, Ízisznek Szombathelyen egy hatalmas templomot is emeltek. A keleti tartományokból származó vallások terjedésének okaként Tóth István, az egyik legnevesebb magyar vallástörténész a keleti eredetű lakosság-elemek nagyobb csoportokban való jelenlétét, a kor ellentmondásos gazdasági és társadalmi helyzetét és a keleti kultuszok által hirdetett túlvilág-kép iránti igény megnövekedését nevezi meg. Lussoniumban is bizonyosan a népszerű istenségek közé tartozott Ozirisz, de szentély nyomait – ami a kultusz szervezett formájára utalna – nem találtak a régészek a Dunakömlődi Sánchegyen. A keleti istenek népszerűsége a szíriai eredetű Severus dinasztia uralkodása alatt volt a legmagasabban, a 3. század közepétől, a dinasztia bukása után azonban a korszak zavaros viszonyai között gyorsabban tűntek el az egyiptomi eredetű kultuszok nyomai, mint ahogy annak idején felbukkantak Pannoniában.



TERTA-T 529 MG csöves rádió – megjelent: Paksi Hírnök, 2019. nov. 22., 15 o., szerző: Várady Péter

A budapesti TERTA telefongyárban 1954-ben kezdődött el a rádiógyártás másodvirágzása, és 1964 augusztusáig tartott. Az évek során 448791 készüléket állított elő a cég. Ugyanazon telefongyári készüléket ORION vagy VIDEOTON márkajelzéssel hozták forgalomba, ami az exportlehetőségek miatt is előnyösnek számított. A telefongyárnak még nem volt önálló export-joga, a BUDAVOX erre hivatkozással tudta exportálni a cég termékeit, csak más márkajelzésekkel. A Paksi Városi Múzeum is büszkélkedhet ilyen hazai gyártmányú termékekkel, köztük természetesen a kornak megfelelő szép formatervezésű csöves rádiókészülékkel. A korabeli készülékeknek, azaz ős hitornyoknak is létezett különféle típusa az 1950-es, ’60-as években. A kongurációkat betűkkel jelölték: M – magne-tofonnal kombinált készülék, G – gramo-fonnal, lemezjátszóval kombinált készülék, K – zenegép és B – telepes kivitelű készülék. A TERTA-T 529 MG nagy csöves rádiókészülék gyönyörű darab, szintén megtalálható a múzeum gyűjteményében. Pontos műszaki leírása: 160 wattos, 50 Hz, 5+2 csöves, öt hullámsávos, CA M-re 6, FM-re 9 hangolt körrel rendelkező, hangregiszteres, négy permanens mágnesű, dinamikus hangszórós, váltóáramú, nagy csöves rádiókészülék. A készülékbe URH dipólantennát és ferritantennát építettek. A készülék egysebességes, félsávos TERTA 811-es magnetofonnal és AUDIO EL 472-es (BEAG) négysebességes lemezjátszóval egybeépített kombináció. A készüléket nagyméretű, 83 cm széles műanyaggal díszített fakávába integrálták. A T 529 H volt ennek a rádiókészüléknek az alaptípusa. A készülék hullámsávjai: HH, KH, 2xRH, URH voltak. A csodaszép TERTA-T 529 MG csöves rádiónkat Magyarországon a telefongyárban készítették, méghozzá 1959–1960-ban. To-vábbi adatok: a méretei 83×48 cm és 5×44,3 cm, súlya 38 kg, a készülék gyártási száma: 603327. A csöves rádió korabeli ára 8.500 forint volt, a kivitelezése pedig asztali zene-szekrény fa kávában. A magas árért jó minőségű terméknek örülhettek a tulajdonosai. A féltve őrzött és gondozott rádió ma is szép állapotban van. A zeneszekrény tehát nemcsak rádióként funkcionált, hanem megtalálható volt benne a magnetofon és a lemezjátszó is. Mindkettő a készülék belsejébe lett beépítve, és a fafedelük felnyitásával lehetett hozzájuk jutni. Akkoriban még az átlagpolgár nem hallgathatott pop-, diszkó-, techno vagy rockzenét, helyettük általában komolyzene, klasszikus zene, koncert vagy a dzsessz műfaj dívott. A készülék hangolásai is többnyire dzsessz, szóló, koncert, vagy beszédhangokra alapultak, és kellemes hegedű, gordonka, klarinét, zongora vagy trombita dallamai mellett hallgatta az ember a különféle rádióműsorokat, titkon a Szabad Európát és a híreket is. A Paksi Városi Múzeum tulajdonában lévő P.2001.4.65. leltári számú rádiókészülék Pákolitz István (1919-1996) író, költő birtokában volt, valószínűleg ő is vette meg Pécsett 1965-ben. Születésének századik évfordulója alkalmából meg-nyílt az új emlékszoba, ahol megtekinthető ez a rádió is.


Jézus szíve szobor – megjelent: Paksi Hírnök, 2019. dec. 20., 15. o., szerző: Kövi- Ónodi Gyöngyi

A hagyományos építészet és lakáskultúra az életmód és életforma kifejezője is. A funkcionalitás jelentős, de nem egyedüli szempont a lakó- és melléképületek elrendezésének, szerkezetének, a terek használatának változásaiban. Az építmények külső és belső díszítményeiben és a lakberendezési tárgyakban megjelenő esztétikai összhang és a szakralitás is fontos szerepet tölt be. Magyarországon a két legfontosabb szoba-berendezés-mód a sarkos és a párhuzamos elrendezés. A Kelet-, Közép- és Észak-Európában elterjedt sarkos elrendezés kialakulása korábbi, a bútorok használata előtti időkig visszavezethető. A párhuzamos elrendezés későbbi magyarországi előfordulása elszórt. Mindkét elrendezésben egyértelműen meg-jelenik és pontosan elkülöníthető a „szent tér”, mely az ünnepi, a tiszta, a vallással összefüggő tárgyak és szokások helye. Itt volt a házi szentély, a szentképek és szobrok, az ezeket befogadó Mária-ház. A református házakban a vallásos és egyéb könyvek, vala-mint az orvosság őrzésére szolgáló téka került ide. A két szobor, melyeket most bemutatunk, a szent térben központi szerepet töltöttek be. A szobrok származása annyiban egyedi, hogy tulajdonosuk Németországban vásárolta őket, de maga a szobortípus elterjedt, használata jellemző a magyar katolikus házakban, így Pakson és környékén is. Bencze Barnabás 1970-es évek elején Cseresznyéspusztán készített fotóin is ilyen szobrokat láthatunk a szent tér középpontjában, körülöttük virágokkal és kisebb kegytárgyakkal. A nyolcszögletű talapzaton álló szobrok gipszből készültek, festésük olaj és akril. A Jézus Szíve-szobor ábrázolásmódja a 18. század fő típusa, mely Alacoque Szent Margit látomásai nyomán született: megnyitott, lángoló szív, melyből kereszt nő ki a szeretetből vállalt halál jelképeként. A Jézus Szíve-tisztelet már a középkorban kimutatható. Hivatalos liturgiája a teológiai kérdések kidolgozása után alakult ki. IX. Pius pápa terjesztette ki ünnepét az egész egyházra, XIII. Leó pápa hagyta jóvá a Jézus Szíve-litániát 1899-ben. Főünnepe a pünkösd utáni második vasárnapot követő péntek, ezen kívül a Jézus Szíve-tisztelet ideje minden első péntek és a június hónap. Jézus kereszten átszúrt szíve a meg-váltó szeretet szimbóluma. Mária Szeplőtelen Szíve, a magyar közhasználatban a Boldogságos Szűz Mária szíve a teljes ártatlanság, valamint a megtestesült ige és a megváltott ember iránti anyai szeretet jel-képe. A Mária Szeplőtelen Szívének tisztelete kifejezés a 12. században jelenik meg a teológiában. Ünnepét először 1646-ban kérték, és annak ellenére, hogy a Rítuskongregáció betiltotta, több egyházmegye átvette az ünnepet. Végül XII. Pius pápa 1944-ben általánossá tette az ünnepet, augusztus 22-i időponttal, később a Jézus Szent Szíve ünnepe utáni szombatra került át. Mária hazánkban nemzeti patrónus, ünnepei kiemelt jelentőségűek a néphagyományban. A hagyományos szemléletmódban a szent térben elhelyezett kegytárgyak szentségüket kiterjesztették a ház egészére, annak lakóira, tulajdonukra. Nemcsak az egyházi rend szerinti tiszteletet adták meg nekik, számos szokás és hiedelem is fűződik hozzájuk.
Irodalom: Magyar néprajzi lexikon, Akadémi-ai Kiadó Budapest, 1977–1982., Magyar Katolikus Lexikon lexikon.katolikus.hu, Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, Budapest Neu-mann Kht., 2004.