Szölőcsömiszölő

Szölőcsömiszölő, Paksi Hírnök, 2020. október 22. 14. o. szerző: Kövi-Ónodi Gyöngy

„Pakson mindenkinek volt szőlője, sokszor több mint földje!” – gyakran kezdődik ezzel a mondattal egy-egy, a régi idők szüreti időszakát idéző beszélgetés. Nem csak a visszaemlékezések, hanem a történeti adatok és Paksi Városi Múzeum gyűjteményében található, szőlőműveléssel és feldolgozással kapcsolatos tárgyak is alátámasztják a szőlő hajdani helyi jelentőségét.

A szőlő az egyik legrégebben termesztett kapásnövényünk és gyümölcsféleségünk. A feudális viszonyok között a szőlőbirtokhoz fűződött a legszabadabb birtoklási forma, azonban a különleges jogok csak az ültetvényre vonatkoztak, a földtulajdonra nem. A szőlő ültetésére a földesúr vagy a városi elöljáróság jelölt ki, vagy adott alkalmanként földterületet. A földesurak ugyancsak szívesen adtak jobbágyaiknak irtást vagy akár majorsági földet is szőlőtelepítésre, az előnyös bordézsma fejében.

A 19. század közepétől az úrbéri pátens következtében a szőlőbirtokok új tulajdonosok kezébe kerültek, fokozatosan elaprózódtak. A történelmi borvidékek nagy részén a szőlőbirtoklási jogok védelmére és a művelés irányítására önkormányzati szervek, hegyközségek alakultak.

Pakson a legnagyobb szőlőik az iparosoknak és a zsidóknak voltak, ők általában felfogadtak egy vincellért, aki szervezte a szőlő körüli teendőket, a szőlőmunkásokat, napszámosokat. .A többi szőlő gazda és iparos kézben volt. Sokan termeltek bort eladásra, a termesztett szőlő valamilyen mértékben a település legtöbb lakosának jövedelemforrásul szolgált.

A szőlőkultúra a telepítést megelőző irtástól, talajmunkától elkezdve állandó, nagymennyiségű kézi munkaerőt követel, utolsó fázisaként a szürettel, melynek a feudális időkben egész munkafolyamata nagyszabású ünnepség volt.

A szüret Pakson nagyjából a 19. sz.század végéig, míg a hegyközség szabályozása alapján egységes időpontban tartották, a korábbihoz hasonló formában zajlott. Az 1880-as évektől kezdődő változások az ekkor alakuló egyletek működéséhez köthetőek, amelyek szervezői, lebonyolítói lettek a szüreti mulatságoknak.

A szüretet követő borkészítő eljárások és munkafolyamatok fő szakaszai: a fürtök megtörése, a lényerés, és a must vagy a bor tárolóedénybe juttatása. A feldolgozás pontos folyamatának alakulásában nagy jelentősége van, hogy a szőlőfeldolgozásra és bortárolásra szolgáló építmények a szüretelőhelyen, vagy attól távolabb helyezkednek el. Ettől függ, hogy a helyben feldolgozott szőlőből kinyert és hordókba töltött mustot szállítják a pincékbe, vagy a zúzott estleg a zúzatlan szőlőt szállítják a szőlőfeldolgozás helyszínére.

A tulajdonképpeni mustnyerést általában megelőzi a bogyók összetörése, a léfeltárás munkája, a szőlőzúzás.A tárgy, amit részletesebb bemutatásra választottam, ehhez a munkafolyamathoz tartozik.A fürtök összetöréséhez a 19. század végéig fabunkókat, vagy több ágban végződő karókat használtak. Elnevezésük tájankét változó volt, muszoló, muszkoló, maszitó, csomiszoló, csomoszoló, csömöszölő, dömöszkölő, dzsamáló, csumiszoló, törőfa, dömőfa, dürückölő, csömiszölő. Pakson a csömiszölő elnevezés mellett a német eredetű stampfer név is használatos volt. A törők formája tájanként kis eltérésekkel, de hasonló volt, használatának módja a termesztett szőlő fajtájától is függött. A fehér szőlő kádon való törésére méternyi hosszú cseresznye-, vagy szilvafa botok szolgáltak, a törést taposás követte. A Dunántúlon hosszabb nyelű zúzóbunkót használtak. A fürtöket már a szőlőszállító edényben, a csöbörben, vagy puttonyban előtörték, taposás vagy sajtolás előtt. A héjon erjesztett szőlő törkölyének a lébe nyomására is ezek alkalmasabbak. A csömiszölőfák kisebb változatával bunkózták a törkölyt a szőlőprés fészkébe.

A 19. sz. elején kezdett terjedni a szőlőzúzást könnyítő kézzel hajtott szőlőmalom (daráló, őrlő, morzsoló), amely a századfordulótól fokozatosan került paraszti használatba. A törőfák használata azonban a technikai fejlődés hatására nem szűnt meg, az európai mustnyerés egyik legarchaikusabb csomoszoló-taposó eljárásával a közelmúltban is minőségi borfajtákat állítottak elő.

Irodalom: Magyar Néprajzi Lexikon Akadémiai Kiadó, Budapest 1977-1982.

Paksi Városi Múzeum Adattára: kéziratos gyűjtés

Fotó: Pupp Edina